Ezt a bejegyzést Noncsinak (és talán Icunak is) ajánlom. :D Nem emlékszem pontosan, hogy melyikőtök jelezte, hogy igényt tart a dogára, mikor megjegyeztem, hogy megnézném Albert fejét, mikor közlöm vele, hogy tavaly a fősulin az egyik dogámat belőle írtam... xD
Itt van hát a kért dolgozatrészlet. A tudományos rizsát a diszkriminációról és a sztereotípiákról nem teszem be elé, most ez a rész a lényeg.
Dolgozatom második felében személyes élményként a kedvenc emlékemet eleveníteném fel, ami nem lehet más, mint a World Series by Renault hungaroringi versenyhétvégéjén tett látogatásom, és találkozásom a kedvenc pilótámmal.
Itt van hát a kért dolgozatrészlet. A tudományos rizsát a diszkriminációról és a sztereotípiákról nem teszem be elé, most ez a rész a lényeg.
Dolgozatom második felében személyes élményként a kedvenc emlékemet eleveníteném fel, ami nem lehet más, mint a World Series by Renault hungaroringi versenyhétvégéjén tett látogatásom, és találkozásom a kedvenc pilótámmal.
2001-ben lettem a motorsport szerelmese, azóta a gondolataim folyton a versenyek körül forognak. Először a Formula 1 ragadott meg, később azonban, ahogy kezdtem mélyebben is megismerni ezt a fantasztikus világot, egyre többször hallottam a különböző utánpótlás-szériákról, ahol a fiatal versenyzők tehetségük kiaknázásával megalapozhatják későbbi pályafutásukat, mert egy-egy bajnoki cím elnyerését akár Forma 1-es szerződéssel is jutalmazhatják. A World Series by Renault is egy azon sorozatokból, amelyek a következő generáció kinevelésén munkálkodnak.
A WSR 2005-ben indult útjára, régebbi versenysorozatok összevonásával és változásával, kiegészítve számtalan programmal. A széria királykategóriájának tekinthető Formula Renault 3.5, a Eurocup Formula Renault 2.0, valamint a Mégane Trophy V6 számít a legfontosabb kategóriának, de egyéb kiegészítő versenyek is vannak, amik akár helyszínenként változnak. Az izgalmak nem merülnek ki az időmérőkben és a futamokban, látványos bemutatók is színesítik a palettát, és a pálya mellett sem áll az élet: amikor nem bőgnek a motorok, az érdeklődők próbára tehetik ügyességüket a gokart pályán, szimulátorokban, de megmérettethetik magukat Forma 1-es kerékcsere-versenyben is, a kicsiket pedig egy kisebb vidámpark várja, s mindez teljesen ingyen, így elmondható, hogy a WSR rászolgált a „családi motorsport hétvége” jelzőre, amivel sok helyütt jellemzik. Az utánpótlás-nevelési funkcióját is teljes mértékben betölti a sorozat: olyan neveket adott a Forma 1-nek, mint például Fernando Alonso, Heikki Kovalainen, Robert Kubica, Jaime Alguersuari vagy Sebastian Vettel.
A széria évadonként Európa nyolc-kilenc versenypályáján teszi tiszteletét, Magyarországra a 2007-es szezonban látogatott el első ízben a mezőny. Akkor még ismertem a sorozatot, nem lehetett róla sok mindent hallani. A 2008-as versenyhétvégén ott voltam, de sajnos alig volt a birtokomban némi információ. Az atmoszféra azonban lenyűgözött, így evidens volt, hogy ezt a sorozatot meg kell ismernem. Kutatásba kezdtem az interneten, és elolvastam róla, amit csak lehetett. Ezek után igyekeztem figyelemmel kísérni az események alakulását. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy a következő évi versenynaptárban is helyet kapott a magyar hétvége. A 2009-es futamra már jobban felkészültem, ám hiába vártam már egy éve a pillanatot, mikor újra a Hungaroringen lehetek, egy betegség közbeszólt, így nem tudtam elmenni, ami miatt nagyon szomorú voltam. Ám ez a kudarc csak még elszántabbá tett: megfogadtam, hogy a 2010-es versenyt semmiképp nem hagyom ki. Az események azonban ismét nem várt fordulatot vettek, így a szombati nap kimaradt, amiért szintén rendkívül csalódott voltam. De eljött a vasárnap, amikor fittyet hányva mindenre, elindultam a pályára.
Rendkívül izgatott voltam, hisz két éve arra vártam, hogy újra érezzem remegni a talajt a lábam alatt, amikor a gyönyörű versenygépek 200 km/h feletti tempóval végigdübörögnek a célegyenesben. Számomra nincs sok dolog, ami szebb annál, mint testközelből nézni és hallgatni, ahogy huszonhat autóban egyszerre búg fel a rajtnál a 24 szelepes, V6-os, három és fél literes motor.
Szemben az előző látogatásommal, amikor elég nagy mértékben frusztrált, hogy nem ismerem a csapatokat, a pilótákat, és nem tudom, hogy áll a bajnokság, 2010 nyarán úgy érkeztem Mogyoród határába, hogy ott volt a kedvenc autóversenyzőm, így volt kinek drukkolnom a pontokért folyó küzdelemben. Történt ugyanis, hogy 2009 végén a korábbi kedvenc, Kimi Räikkönen visszavonult a Forma 1-ből, hogy a WRC-ben (Ralli Világbajnokság) folytassa pályafutását. Hozzám a ralli nem áll túl közel, inkább a pályaautózást, elsősorban a formaautós sorozatokat szeretem. Természetesen sok más pilótát is kedvelek az F1-ben, de az abszolút favorit ő volt. Persze WRC futamok után azért vetek egy pillantást az eredményre, mert érdekel, hogy Kimi hogy szerepelt, mindenesetre F1-ből való távozásával nálam megüresedett a kedvenc versenyző pozíciója, ami nem sokáig maradt betöltetlenül. Felfigyeltem egy rendkívül tehetséges pilótára a Formula Renault 3.5 mezőnyében.
Albert Costa egy húsz éves, spanyol versenyző. Pályafutását – mint minden pilóta – ő is gokartozással kezdte, ám nem állt tőle távol a motorozás sem; ez bizonyára annak hatása, hogy bátyja, Lluís motorversenyző, ahogy az édesapjuk is az volt; érthető módon a kis Albert először a motorok világával ismerkedett meg. Gokartozni 2000-ben kezdett, és bár soha nem próbálkozott még vele, és messze ő volt a legfiatalabb induló, toronymagasan nyerte a versenyt. Különböző gokart szériákban szerepelt egészen 2007-ig, amikor a brit Forma 3-as bajnokságban indult, ahol a Räikkönen Robertson Racing színeiben vitézkedett. Szomorú tapasztalat azonban, hogy korántsem elég a tehetség: az is döntő szerepet játszhat, hogy ki mögött milyen kaliberű szponzorok állnak, és adott esetben a kapcsolati tőke sem lehet elhanyagolható tényező. (Itt példaként említhető a brazil Felipe Massa, aki a Sauber pilótájaként debütált az F1-ben, később tesztpilóta, honfitársa, Rubens Barrichello távozását követően pedig Michael Schumacher csapattársa lett a Ferrarinál – mindezt úgy, hogy menedzsere Nicolas Todt, aki a jelenlegi FIA elnök, akkoriban még Ferrari-csapatfőnök Jean Todt fia...) Öt futam után Albert nem tudta tovább finanszírozni, hogy versenyzői ülést kapjon, így kikerült a csapatból. Bátyja ekkor vette fel a kapcsolatot Albert jelenlegi istállójával, az Epsilon Euskadival, hogy tegyék próbára a srácot.
Albert élt a lehetőséggel, bebizonyította rátermettségét, így a csapat szerződést kínált neki a 2008-as szezonra. A Eurocup Formula Renault 2.0, valamint a WEC Formula Renault 2.0 (Nyugat- Európai Kupa) bajnokságban is nevezett, és szép eredményeket ért el. 2009-ben is maradt az Epsilon pilótája ugyanebben a két géposztályban: huszonnégy futamból tizenhármat megnyerve, magabiztosan zsebelte be mindkét széria bajnoki címét. Ezt a teljesítményt a csapat egy Formula Renault 3.5-ös szerződéssel jutalmazta, így Albert egy újabb lépést tett álma, a Forma 1-es ülés felé.
Az események azonban rossz irányt vettek az ifjú bajnok számára. Február végén, az évad kezdete előtt másfél hónappal, egy kollektív teszten összeütközött Nathanael Berthonnal, és Albert jobb hüvelykujja eltörött. A többi tesztet ki kellett hagynia sérülése miatt, ami nagy hátrányt jelentett, hisz nem ismerkedhetett az új autóval. A szezon kezdete előtt pedig még egy csúnya vírusos betegséget is összeszedett, ami szintén hátráltatta a felkészülését.
Az első futamon, Alcañizban egy felejthető időmérőt követően a huszonegyedik helyről rajtolva, mindössze hat kör alatt felküzdötte magát az esőben a pontszerző, tizedik helyre. Nem sokkal a futam leintése előtt már az ötödik pozíciót igyekezett megszerezni, amikor kicsúszott. Nem úgy sikerült a bemutatkozása, mint szerette volna, viszont így is elképesztő teljesítményt nyújtott (egyébként ez volt az egyetlen futam a szezonban, amit nem tudott befejezni). Szinte minden verseny után panaszkodott, hogy fáj a keze, akkor is be volt kötve a sérült ujja, mikor a Hungaroringen volt szerencsém találkozni vele. Az idei bajnokságot végül az ötödik helyen zárta, pontegyenlőséggel. A szintén 78 pontos Sten Pentus azért lett negyedik, két futamot megnyert, míg a spanyolnak idén nem sikerült győznie. De ez mindenképp szép teljesítmény Alberttől, mert míg ő nem ritkán a dobogóért harcolt, csapattársa, a japán Keisuke Kunimoto mindössze 8 egységet gyűjtött. Az újoncok háziversenyében a harmadik helyet szerezte meg: csak Guerrierri és Vergne szerzett több pontot nála.
Albertben azt szeretem a legjobban, hogy mindig mosolyog és bolondozik. A legtöbb róla készült felvételen azt lehet látni, hogy vigyorog, és vicceskedik. Vannak képek, amik közvetlenül a kéztörése után készültek, de a begipszelt, sínbe tett ujja sem tudta letörölni a jókedvet az arcáról. Emellett rendkívül közvetlen, barátságos és tehetséges. Ennek tükrében kicsit én is furcsállom, hogy korábban Kimi Räikkönen volt a legnagyobb kedvencem, hisz ő szinte tökéletes ellentéte spanyol kollégájának. Kimi arcán nem tükröződnek túl gyakran érzelmek, maximum az unalom a sajtótájékoztatókon. A győzelmek után is faarccal állt a dobogón, elég ritka jelenség volt mosolyogni látni, és más tekintetben is áthatotta a finn hidegvér – nem véletlenül ragasztották rá a védjegyévé váló „Iceman” becenevet (amiért olyannyira nem sértődött meg, hogy az alkarjára tetováltatta).
Az izgalmas versenyek mellett azt szeretem a legjobban a WSR-ben, hogy egész hétvégén nyitva van a paddock, ahol a pilóták is előszeretettel kóricálnak, és bárki szívesen megáll a szurkolók kérésére egy-egy autogrammért vagy fényképért, valamint testközelből figyelhető meg a csapatok munkája, és időnként még a boxot is kinyitják.
A boxlátogatáson találkoztunk először Alberttel (a pályára velem tartott az egyik barátnőm, Kitti, aki szintén Costa-drukker). Mi értünk oda elsőként a csapata boxsza elé, akkor Albert még ki sem jött, de nem kellett sokat várnunk a megjelenésére, kisvártatva felbukkant. Közeledett a rajt ideje, ezért Albert már a versenyzői overálban volt, de nem tűnt feszültnek a futam miatt. Szokása szerint mosolygott, készségesen aláírta a felé nyújtott füzetem, és Kittinek sem kellett kétszer kérnie, hogy álljon mellé egy kép erejéig. Búcsúzóul sok szerencsét kívántam neki a versenyre, amit egy „thank you!”-val nyugtázott.
Miután bezárták a boxszot, Kittivel a főtribün felé vettük az irányt, ahol Albert boxszával szemben ültünk le. Az F1-es bemutató után a FR 3.5 mezőnye vette birtokba a pályát; a 15-ös rajtszámot viselő Epsilonos autó a második helyről várta a rajtot. Felemelő érzés volt, hogy kivételesen nem csak otthon, a tévé előtt ülve szurkolhatok a kedvencemnek, aki most tíz méterre tőlem száguldozik. Albertnek nem sikerült lerajtolnia a pole pozícióból induló Sten Pentust, és a verseny során sem került előzési pozícióba, így a befutó is megegyezett a rajtsorrenddel: a futamot az észt versenyző nyerte, Costa pedig második lett. Kittivel átsétáltunk a lelátó másik végébe, ami szemben van a dobogóval, hogy lássuk, amint Albert átveszi a trófeákat. (A WS-ben a legjobb három újonc versenyzőt külön is díjazzák; a futam legjobb újoncának járó kupát is ő kapta.)
Miközben az FR 2.0 mezőnye készülődött a megmérettetésre, barátnőmmel a paddock felé indultunk, kicsit szétnéztünk, aztán az Epsilon motorhome-ja előtt tébláboltunk Albert felbukkanását várva. Őt nem láttuk, a mérnöke és a csapatfőnök azonban a home-ból lépett ki, így gyanítottuk, hogy Albert is ott van. A csapat egyik munkatársa már kezdett pakolni, őt kérdeztük meg, hogy a pilóta a közelben tartózkodik-e (pontosabban én kérdeztem meg, mert Kitti szerint én tudok angolul – téved). A szerelő nagyon segítőkésznek bizonyult, bement a home-ba, és szólt Albertnek, aki néhány perc múlva elő is került. Gratuláltunk neki a szép eredményhez, és váltottunk vele néhány szót, de nem volt sok időnk, mert nagyjából harminc másodperc alatt egy kisebb tömeg verődött körénk, akik aláírást vagy képet szerettek volna (aminek természetesen eleget is tett), a pilótát tehát szólította a kötelesség.
Kittivel kicsit nézelődtünk: a pályán még tartott a Mégane Trophy futama, láttuk az Xtreme Show-t, és tettünk egy sétát a Hungaroring legendás szoborparkjában is, ám fájdalmasan hamar eljött a távozás ideje. Nagyon sajnálom, hogy csak egy napot tölthettem el a pályán a lehetséges kettőből, az az egy viszont élményekben rendkívül gazdag volt. Mivel a Forma 1 elég költséges, korábban nem volt lehetőségem élőben látni a kedvencem versenyét, most viszont megadatott.
Csodálatot éreztem a csapatok dolgozói iránt, akik azért dolgoznak, hogy a fiatal tehetségek számára minden adott legyen a győzelemhez és álmaik beteljesítéséhez. Nem kevésbé tartom tiszteletre méltónak azokat a fiúkat, akik szinte még gyerekek (nem ritka a 15-16 éves versenyző), mégis felnőtteket meghazudtoló precizitással és elszántsággal dolgoznak céljaik eléréséért, a gyerekkorukat is feláldozva a karrierjükért, a szenvedélyükért.
Nem sok helyzetben éltem át azt a kettősséget, amit akkor; egyszerre voltam hihetetlenül boldog, és mélységesen szomorú. Azt hiszem, az öröm forrását nem kell részleteznem – számomra olyan versenyközelben lenni, akár egy csodás álom. A szomorúság pedig abból fakadt, hogy tudtam, a nap végén haza kell mennem, és egy teljes évig sóvároghatok a WS légköre után. Addig csak a televíziós közvetítések és a szép emlékek maradnak.
Úgy tűnik, nem vagyok egyedül a versenysorozat iránti rajongásommal: a szervezők azt közölték, összesen 135 ezer látogató fordult meg a pályán a két nap alatt – ezzel a magyar lett a leglátogatottabb versenyhétvége a szezonban. Nem tudok mást mondani, fantasztikus volt!
Október 11-én jelentették be a WSR 2011-es versenynaptárát, ahol legnagyobb örömömre ismét helyet kapott kicsiny hazánk. A szokásos időpontban, azaz július első hétvégéjén újra benépesül a pálya. Ez az információ volt a legszebb névnapi ajándékom.
Hungaroring, 2011. július 2-3: én ott leszek!
És láss csudát: tényleg ott voltam! :D
De ez már egy másik mese... :)
A WSR 2005-ben indult útjára, régebbi versenysorozatok összevonásával és változásával, kiegészítve számtalan programmal. A széria királykategóriájának tekinthető Formula Renault 3.5, a Eurocup Formula Renault 2.0, valamint a Mégane Trophy V6 számít a legfontosabb kategóriának, de egyéb kiegészítő versenyek is vannak, amik akár helyszínenként változnak. Az izgalmak nem merülnek ki az időmérőkben és a futamokban, látványos bemutatók is színesítik a palettát, és a pálya mellett sem áll az élet: amikor nem bőgnek a motorok, az érdeklődők próbára tehetik ügyességüket a gokart pályán, szimulátorokban, de megmérettethetik magukat Forma 1-es kerékcsere-versenyben is, a kicsiket pedig egy kisebb vidámpark várja, s mindez teljesen ingyen, így elmondható, hogy a WSR rászolgált a „családi motorsport hétvége” jelzőre, amivel sok helyütt jellemzik. Az utánpótlás-nevelési funkcióját is teljes mértékben betölti a sorozat: olyan neveket adott a Forma 1-nek, mint például Fernando Alonso, Heikki Kovalainen, Robert Kubica, Jaime Alguersuari vagy Sebastian Vettel.
A széria évadonként Európa nyolc-kilenc versenypályáján teszi tiszteletét, Magyarországra a 2007-es szezonban látogatott el első ízben a mezőny. Akkor még ismertem a sorozatot, nem lehetett róla sok mindent hallani. A 2008-as versenyhétvégén ott voltam, de sajnos alig volt a birtokomban némi információ. Az atmoszféra azonban lenyűgözött, így evidens volt, hogy ezt a sorozatot meg kell ismernem. Kutatásba kezdtem az interneten, és elolvastam róla, amit csak lehetett. Ezek után igyekeztem figyelemmel kísérni az események alakulását. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy a következő évi versenynaptárban is helyet kapott a magyar hétvége. A 2009-es futamra már jobban felkészültem, ám hiába vártam már egy éve a pillanatot, mikor újra a Hungaroringen lehetek, egy betegség közbeszólt, így nem tudtam elmenni, ami miatt nagyon szomorú voltam. Ám ez a kudarc csak még elszántabbá tett: megfogadtam, hogy a 2010-es versenyt semmiképp nem hagyom ki. Az események azonban ismét nem várt fordulatot vettek, így a szombati nap kimaradt, amiért szintén rendkívül csalódott voltam. De eljött a vasárnap, amikor fittyet hányva mindenre, elindultam a pályára.
Rendkívül izgatott voltam, hisz két éve arra vártam, hogy újra érezzem remegni a talajt a lábam alatt, amikor a gyönyörű versenygépek 200 km/h feletti tempóval végigdübörögnek a célegyenesben. Számomra nincs sok dolog, ami szebb annál, mint testközelből nézni és hallgatni, ahogy huszonhat autóban egyszerre búg fel a rajtnál a 24 szelepes, V6-os, három és fél literes motor.
Szemben az előző látogatásommal, amikor elég nagy mértékben frusztrált, hogy nem ismerem a csapatokat, a pilótákat, és nem tudom, hogy áll a bajnokság, 2010 nyarán úgy érkeztem Mogyoród határába, hogy ott volt a kedvenc autóversenyzőm, így volt kinek drukkolnom a pontokért folyó küzdelemben. Történt ugyanis, hogy 2009 végén a korábbi kedvenc, Kimi Räikkönen visszavonult a Forma 1-ből, hogy a WRC-ben (Ralli Világbajnokság) folytassa pályafutását. Hozzám a ralli nem áll túl közel, inkább a pályaautózást, elsősorban a formaautós sorozatokat szeretem. Természetesen sok más pilótát is kedvelek az F1-ben, de az abszolút favorit ő volt. Persze WRC futamok után azért vetek egy pillantást az eredményre, mert érdekel, hogy Kimi hogy szerepelt, mindenesetre F1-ből való távozásával nálam megüresedett a kedvenc versenyző pozíciója, ami nem sokáig maradt betöltetlenül. Felfigyeltem egy rendkívül tehetséges pilótára a Formula Renault 3.5 mezőnyében.
Albert Costa egy húsz éves, spanyol versenyző. Pályafutását – mint minden pilóta – ő is gokartozással kezdte, ám nem állt tőle távol a motorozás sem; ez bizonyára annak hatása, hogy bátyja, Lluís motorversenyző, ahogy az édesapjuk is az volt; érthető módon a kis Albert először a motorok világával ismerkedett meg. Gokartozni 2000-ben kezdett, és bár soha nem próbálkozott még vele, és messze ő volt a legfiatalabb induló, toronymagasan nyerte a versenyt. Különböző gokart szériákban szerepelt egészen 2007-ig, amikor a brit Forma 3-as bajnokságban indult, ahol a Räikkönen Robertson Racing színeiben vitézkedett. Szomorú tapasztalat azonban, hogy korántsem elég a tehetség: az is döntő szerepet játszhat, hogy ki mögött milyen kaliberű szponzorok állnak, és adott esetben a kapcsolati tőke sem lehet elhanyagolható tényező. (Itt példaként említhető a brazil Felipe Massa, aki a Sauber pilótájaként debütált az F1-ben, később tesztpilóta, honfitársa, Rubens Barrichello távozását követően pedig Michael Schumacher csapattársa lett a Ferrarinál – mindezt úgy, hogy menedzsere Nicolas Todt, aki a jelenlegi FIA elnök, akkoriban még Ferrari-csapatfőnök Jean Todt fia...) Öt futam után Albert nem tudta tovább finanszírozni, hogy versenyzői ülést kapjon, így kikerült a csapatból. Bátyja ekkor vette fel a kapcsolatot Albert jelenlegi istállójával, az Epsilon Euskadival, hogy tegyék próbára a srácot.
Albert élt a lehetőséggel, bebizonyította rátermettségét, így a csapat szerződést kínált neki a 2008-as szezonra. A Eurocup Formula Renault 2.0, valamint a WEC Formula Renault 2.0 (Nyugat- Európai Kupa) bajnokságban is nevezett, és szép eredményeket ért el. 2009-ben is maradt az Epsilon pilótája ugyanebben a két géposztályban: huszonnégy futamból tizenhármat megnyerve, magabiztosan zsebelte be mindkét széria bajnoki címét. Ezt a teljesítményt a csapat egy Formula Renault 3.5-ös szerződéssel jutalmazta, így Albert egy újabb lépést tett álma, a Forma 1-es ülés felé.
Az események azonban rossz irányt vettek az ifjú bajnok számára. Február végén, az évad kezdete előtt másfél hónappal, egy kollektív teszten összeütközött Nathanael Berthonnal, és Albert jobb hüvelykujja eltörött. A többi tesztet ki kellett hagynia sérülése miatt, ami nagy hátrányt jelentett, hisz nem ismerkedhetett az új autóval. A szezon kezdete előtt pedig még egy csúnya vírusos betegséget is összeszedett, ami szintén hátráltatta a felkészülését.
Az első futamon, Alcañizban egy felejthető időmérőt követően a huszonegyedik helyről rajtolva, mindössze hat kör alatt felküzdötte magát az esőben a pontszerző, tizedik helyre. Nem sokkal a futam leintése előtt már az ötödik pozíciót igyekezett megszerezni, amikor kicsúszott. Nem úgy sikerült a bemutatkozása, mint szerette volna, viszont így is elképesztő teljesítményt nyújtott (egyébként ez volt az egyetlen futam a szezonban, amit nem tudott befejezni). Szinte minden verseny után panaszkodott, hogy fáj a keze, akkor is be volt kötve a sérült ujja, mikor a Hungaroringen volt szerencsém találkozni vele. Az idei bajnokságot végül az ötödik helyen zárta, pontegyenlőséggel. A szintén 78 pontos Sten Pentus azért lett negyedik, két futamot megnyert, míg a spanyolnak idén nem sikerült győznie. De ez mindenképp szép teljesítmény Alberttől, mert míg ő nem ritkán a dobogóért harcolt, csapattársa, a japán Keisuke Kunimoto mindössze 8 egységet gyűjtött. Az újoncok háziversenyében a harmadik helyet szerezte meg: csak Guerrierri és Vergne szerzett több pontot nála.
Albertben azt szeretem a legjobban, hogy mindig mosolyog és bolondozik. A legtöbb róla készült felvételen azt lehet látni, hogy vigyorog, és vicceskedik. Vannak képek, amik közvetlenül a kéztörése után készültek, de a begipszelt, sínbe tett ujja sem tudta letörölni a jókedvet az arcáról. Emellett rendkívül közvetlen, barátságos és tehetséges. Ennek tükrében kicsit én is furcsállom, hogy korábban Kimi Räikkönen volt a legnagyobb kedvencem, hisz ő szinte tökéletes ellentéte spanyol kollégájának. Kimi arcán nem tükröződnek túl gyakran érzelmek, maximum az unalom a sajtótájékoztatókon. A győzelmek után is faarccal állt a dobogón, elég ritka jelenség volt mosolyogni látni, és más tekintetben is áthatotta a finn hidegvér – nem véletlenül ragasztották rá a védjegyévé váló „Iceman” becenevet (amiért olyannyira nem sértődött meg, hogy az alkarjára tetováltatta).
Az izgalmas versenyek mellett azt szeretem a legjobban a WSR-ben, hogy egész hétvégén nyitva van a paddock, ahol a pilóták is előszeretettel kóricálnak, és bárki szívesen megáll a szurkolók kérésére egy-egy autogrammért vagy fényképért, valamint testközelből figyelhető meg a csapatok munkája, és időnként még a boxot is kinyitják.
A boxlátogatáson találkoztunk először Alberttel (a pályára velem tartott az egyik barátnőm, Kitti, aki szintén Costa-drukker). Mi értünk oda elsőként a csapata boxsza elé, akkor Albert még ki sem jött, de nem kellett sokat várnunk a megjelenésére, kisvártatva felbukkant. Közeledett a rajt ideje, ezért Albert már a versenyzői overálban volt, de nem tűnt feszültnek a futam miatt. Szokása szerint mosolygott, készségesen aláírta a felé nyújtott füzetem, és Kittinek sem kellett kétszer kérnie, hogy álljon mellé egy kép erejéig. Búcsúzóul sok szerencsét kívántam neki a versenyre, amit egy „thank you!”-val nyugtázott.
Miután bezárták a boxszot, Kittivel a főtribün felé vettük az irányt, ahol Albert boxszával szemben ültünk le. Az F1-es bemutató után a FR 3.5 mezőnye vette birtokba a pályát; a 15-ös rajtszámot viselő Epsilonos autó a második helyről várta a rajtot. Felemelő érzés volt, hogy kivételesen nem csak otthon, a tévé előtt ülve szurkolhatok a kedvencemnek, aki most tíz méterre tőlem száguldozik. Albertnek nem sikerült lerajtolnia a pole pozícióból induló Sten Pentust, és a verseny során sem került előzési pozícióba, így a befutó is megegyezett a rajtsorrenddel: a futamot az észt versenyző nyerte, Costa pedig második lett. Kittivel átsétáltunk a lelátó másik végébe, ami szemben van a dobogóval, hogy lássuk, amint Albert átveszi a trófeákat. (A WS-ben a legjobb három újonc versenyzőt külön is díjazzák; a futam legjobb újoncának járó kupát is ő kapta.)
Miközben az FR 2.0 mezőnye készülődött a megmérettetésre, barátnőmmel a paddock felé indultunk, kicsit szétnéztünk, aztán az Epsilon motorhome-ja előtt tébláboltunk Albert felbukkanását várva. Őt nem láttuk, a mérnöke és a csapatfőnök azonban a home-ból lépett ki, így gyanítottuk, hogy Albert is ott van. A csapat egyik munkatársa már kezdett pakolni, őt kérdeztük meg, hogy a pilóta a közelben tartózkodik-e (pontosabban én kérdeztem meg, mert Kitti szerint én tudok angolul – téved). A szerelő nagyon segítőkésznek bizonyult, bement a home-ba, és szólt Albertnek, aki néhány perc múlva elő is került. Gratuláltunk neki a szép eredményhez, és váltottunk vele néhány szót, de nem volt sok időnk, mert nagyjából harminc másodperc alatt egy kisebb tömeg verődött körénk, akik aláírást vagy képet szerettek volna (aminek természetesen eleget is tett), a pilótát tehát szólította a kötelesség.
Kittivel kicsit nézelődtünk: a pályán még tartott a Mégane Trophy futama, láttuk az Xtreme Show-t, és tettünk egy sétát a Hungaroring legendás szoborparkjában is, ám fájdalmasan hamar eljött a távozás ideje. Nagyon sajnálom, hogy csak egy napot tölthettem el a pályán a lehetséges kettőből, az az egy viszont élményekben rendkívül gazdag volt. Mivel a Forma 1 elég költséges, korábban nem volt lehetőségem élőben látni a kedvencem versenyét, most viszont megadatott.
Csodálatot éreztem a csapatok dolgozói iránt, akik azért dolgoznak, hogy a fiatal tehetségek számára minden adott legyen a győzelemhez és álmaik beteljesítéséhez. Nem kevésbé tartom tiszteletre méltónak azokat a fiúkat, akik szinte még gyerekek (nem ritka a 15-16 éves versenyző), mégis felnőtteket meghazudtoló precizitással és elszántsággal dolgoznak céljaik eléréséért, a gyerekkorukat is feláldozva a karrierjükért, a szenvedélyükért.
Nem sok helyzetben éltem át azt a kettősséget, amit akkor; egyszerre voltam hihetetlenül boldog, és mélységesen szomorú. Azt hiszem, az öröm forrását nem kell részleteznem – számomra olyan versenyközelben lenni, akár egy csodás álom. A szomorúság pedig abból fakadt, hogy tudtam, a nap végén haza kell mennem, és egy teljes évig sóvároghatok a WS légköre után. Addig csak a televíziós közvetítések és a szép emlékek maradnak.
Úgy tűnik, nem vagyok egyedül a versenysorozat iránti rajongásommal: a szervezők azt közölték, összesen 135 ezer látogató fordult meg a pályán a két nap alatt – ezzel a magyar lett a leglátogatottabb versenyhétvége a szezonban. Nem tudok mást mondani, fantasztikus volt!
Október 11-én jelentették be a WSR 2011-es versenynaptárát, ahol legnagyobb örömömre ismét helyet kapott kicsiny hazánk. A szokásos időpontban, azaz július első hétvégéjén újra benépesül a pálya. Ez az információ volt a legszebb névnapi ajándékom.
Hungaroring, 2011. július 2-3: én ott leszek!
És láss csudát: tényleg ott voltam! :D
De ez már egy másik mese... :)
