Kedden suli után szokás szerint még volt egy csomó időm a vonatig. Ferivel beültünk a Mekibe, de mivel már akkor is szarul voltam, nem kértem semmit. Utána átmentünk a buszpályaudvarra, és megvártam vele a buszát. Míg beszélgettünk, mesélt a kaotikus szerelmi ügyeiről, majd volt egy érdekes mondata.
A csajok olyanok, mint a parkolóhelyek: a jók már foglaltak, a többi meg fogyatékos.
Ezen elgondolkoztam néhány másodpercig, majd bólintottam: van benne igazság.
Azt már nem tettem hozzá hangosan, ami közben végigfutott a fejemen - hogy hány olyat ismerek, aki fogyatékos, mégis foglalt... én meg itt vagyok egyedül, akár a kisujjam. Mennyire nyomorultnak kell lennem, hogy ilyen szinten ne kelljek senkinek?
Nem vágyom valami egetrengető románcra vagy lánykérésre, nem vagyok romantikus alkat, de néha azért ciki, mikor kriptaszökevényeket látok egész helyes pasikkal mászkálni, miközben nekem nincs senkim.
És ilyenkor borulni érzem az elméletem, amely szerint mindenki a maga szintjének megfelelően választ párt - tehát a jó pasik a szép lányokra hajtanak rá, a magamfajta csúfságokra pedig a gáz srácok.
Azért nem járok senkivel, mert aki esetleg próbálkozik nálam, az nem éppen álmaim férfija külsőt tekintve, ezért lepattintom. De mi van, ha nekem nem jár helyes srác, mert én sem vagyok szép? Bele kell törődnöm, hogy ha nem akarok úgy meghalni, hogy soha többé nem nyúl hozzám senki, olyanok érintését kell eltűrnöm, akikét normál esetben nem kívánnám.
Dúdolgatom én Lady Gaga slágerét, hogy I'm beautiful on my way, I was born this way és próbálom picit növelni az önbizalmam, hogy mindenki szép, és mindenki jó, és éljen a pozitív hozzáállás, de mocskos nehéz úgy, hogy közben tudom, hogy tényleg, nagyon a magam módján vagyok szép, ami adott esetben inkább rondának minősül. Hiába, ilyennek születtem.
