... mondhatni AWFUL volt. :/
Múlt hétfő hajnalban - ha már aludni nem tudtam - úgy döntöttem, némiképp hasznosan töltöm az időmet, és nekilátok eddigi életem valószínűleg legnagyobb harcának, amit úgy hívnak: munkakeresés.
Mindenképp kell állás, mivel ad1: kinek nincs szüksége pénzre? ad2: nem akarok egy ingyenélő, haszontalan púp lenni a családom hátán. Január 31-ig állok tanulói jogviszonyban a főiskolával, februártól viszont már nem jár utánam az a plusz 1-2 ezer családi pótlék öcsinek, és apámtól sem vonják a gyerektartást... Szóval már tényleg semmi bevétel nem származik belőlem, csak el kell tartani. Ezt a kis lelkecském nehezen viseli.
Ezért hát nekiláttam a régóta esedékes melóvadászatnak. Megírtam egy bemutatkozó levelet, készítettem egy Europass önéletrajzot, és elkezdtem böngészni a hirdetéseket. Olyan állásajánlatokat céloztam meg, ahol irodai munkára keresnek alkalmazottakat, mégpedig Fehérváron. Imádom a várost, valamennyire már ismerem is, és amúgy is hülye lennék messzebb menni, Pestre például... Az irodai munkát, titkárnői állást pedig azért gondoltam, mert papírokat rendezgetni, telefonálni, levelet írni tudok, ha kell, az azért nem lehet egy olyan nagy was ist das...
Elküldtem 3-4 helyre a dokumentumokat, és nem is kellett sokat várnom: a 6-7 körül elküldött egyik üzenetemre már 9 után választ is kaptam, miszerint szerda délelőtt fél tízre várnak állásinterjúra, amennyiben megfelel nekem az időpont. Nem válaszoltam azonnal, mivel egy másik hirdetésre küldött jelentkezésemre vártam valami reakciót - az a munka jobban érdekelne, ezért ha onnan is pozitív választ kapok, inkább azt vállalnám el. Azonban a magamban kitűzött időpontig, kedd délig nem reagáltak, így hát visszaírtam, hogy ott leszek szerda reggel. Nem tudtam, mire számíthatok: egyedül leszek, vagy többünket is behívtak, esetleg meg kell-e oldani valamilyen gyakorlatot, vagy csak el kell beszélgetni a főnökasszonnyal... Mindenesetre legkevésbé sem számoltam azzal az eshetőséggel, amivel végül szembetaláltam magam.
Eljött a szerda, elmentem a Távirdára, a megadott címre. Mikor megláttam a "Zepter" feliratot, már rossz előérzetem támadt... Többen is voltunk ott, az eredetileg kijelölt helység nem is volt elég, így hát áttereltek minket egy nagyobb terembe. Kicsit megijedtem: először azt hittem, hogy valami termékbemutatón kell részt vennünk, ahová álláslehetőségnek álcázva csalták oda a gyanútlan szerencsétleneket, és annyira el akarják adni nekem a drága portékáikat, hogy a végén még nekem lesz ciki azt mondani, hogy nem veszek semmit. Ez a borús előrejelzésem szerencsére nem igazolódott be, bár így sem nevezném rózsásnak a helyzetet.
Megérkezett a főnök, nevezzük Katalinnak, aki tartott egy tájékoztatót. Kiderült, hogy valóban munkatársakat keresnek: a Zepter termékeit kellene értékesíteni - fizetés jutalékos rendszerben. Katalin elmondta a legfőbb tudnivalókat, majd megköszönte a figyelmet, és azt mondta, hogy akit nem érdekel a lehetőség, távozzon. Páran el is szállingóztak, a többieknek pedig kiosztott egy tesztlapot azzal, hogy azok és az önéletrajzok alapján pénteken fogja kiértesíteni azokat, akik megfeleltek. Nekem nem igazán fűlik a fogam az ilyesmihez, de más lehetőségem nem lévén kitöltöttem a papírt, és az önéletrajzom társaságában beadtam. Gondoltam, rajtam ne múljék, egyelőre a semminél jobb lesz...
Ezek után elmentem a fősulis könyvtárba, és összeszedtem három könyvet, amire szükségem volt a tegnapi UV-hez. Az állomásra tartva a Mátyás király körúton szembetalálkoztam egy idősebb nénivel, aki valami vallási akármire akart meghívni. Mikor megkérdezte, ismerem-e Jézus Krisztust, kerek perec (de azért szolidan - csak nem leszek már bunkó egy kedves nagymamával) közöltem vele, hogy nem. Ezen picit elcsodálkozott, és megkérdezte, hogy nem hallottam-e róla, hogy meghalt a mi bűneinkért? Hát mondom, hallottam, csak nem hiszem. És szegény ott könnyes szemmel győzködött engem, hogy de igen, és bennünk él, és mittudomén... Szegény nem volt tisztában vele, hogy a megye legnagyobb hitetlen, egyházellenes szemétládájával futott össze. :D És haladni akartam, mert ment a vonatom, úgyhogy nem álltam le vele vitatkozni a történelmileg, tudományosan bizonyítható tényekről, amelyek mind alátámaszthatják, hogy az egész Jézus-história egy humbug - és különben is, ki vagyok én, hogy megpróbáljam eltántorítani a hitétől?
Na mindegy, hazajöttem, az itthoni kérdésekre elmondtam, hogy szar a helyzet, de talán nem reménytelen... Minden attól függ, hogy hív-e a nőci pénteken.
Eljött a péntek, teltek az órák... Mivel jó(?) szokásomhoz híven megint nem aludtam éjjel, napközben szundítottam el egy kicsit - fél négy felé a mobilom csörgésére ébredtem. Katalin volt, aki közölte, hogy szeretne gratulálni, mert a válaszaim és az önéletrajzom alapján bekerülhetek az exkluzív képzésbe, szóval csak akkor ír fel, ha tényleg megyek. Elvállaltam. Újra elmondta, amit szerdán a tájékoztatón: hogy a képzés öt napos lesz, és kilenctől nagyjából egy-két óráig tart majd, de személyes okok miatt hétfőn egykor kezdődik, és kb. hatig tart. Tudomásul vettem, és vártam a hétfőt...
Ami meg is érkezett. A deles vonattal bementem a városba, egyre odaértem az irodába, ahol rögvest ki is kellett töltenem két papírt - arról szóltak, hogy ingyenes a képzés, vagy valami ilyesmi. :D
Ez után életem egyik legbrutálisabb délutánja következett. Az hagyján, hogy a nőci, aki a tréninget tartotta, azzal kezdett, hogy az üzleti életben dolgozunk, elvárt az üzleti megjelenés, tehát lányoknak csinosan kell öltözni, a fiúknak öltöny-nyakkendő, farmert meg ne lásson! Na mondom, ez szép lesz... Az az egy szem kosztümöm van, amiben érettségiztem annakidején. :'D Egész délután körmölni kellett (megjegyzem, tök feleslegesen, mert kedden megkaptuk a komplett anyagot nyomtatva -_-" ), és órákon át azt hallgattam, hogy milyen csodálatos a Bioptron fényterápiás rendszer.
Közben egyfolytában azzal küzdöttem, hogy ne üljön ki az arcomra túl nyilvánvalóan a "WTF?!" kifejezés. Ezek komolyan gondolják, hogy beveszem ezt a maszlagot? "Gyógyító fény", na persze... Mi a pöcsömnek néznek engem, páfránynak, hogy fotoszintetizáljak? Ha engem kérdeztek, ez az egész egy szar.
És ezért vonakodtam elvállalni ezt az állást; ezért voltak kétségeim már a tájékoztató után. Én a szociális munkát választottam magamnak hivatásul, és nem is véletlenül. Segíteni akarok az embereknek. Hogy tukmálhatnék rájuk tiszta lelkiismerettel egy félmilliós (illetve drágább) szart, amiről azt gondolom, hogy totál pénzkidobás, és semmit nem ér, miközben válság van, és szinte mindenki a túlélésért küzd?
Ráadásul ehhez az kell, hogy nagydumás legyen az ember. Nem a terméket kell eladni, hanem magadat. Az meg nekem nem megy túl jól.
A kedd is nagyjából úgy telt, mint a hétfő: hallgattuk, hogy milyen csodás találmány a Bioptron lámpa. (Haha.) Szerdán jött az izgalmas rész: a fizetések.
Elmagyarázták, hogyan működik ez a jutalékos, pontos rendszer a Zepternél, és hát mit mondjak? Nem voltam lenyűgözve.
Úgy, hogy nincs kereskedelmi végzettségem, és nem vagyok számlaképes egyéni vállalkozó, nyolcvanezret keresnék egy hónapban, ha egymillió forint értékben sikerül eladnom. Ha lenne egyénim, és kerós papírom, négyszázezer fölött lenne a bérem, ugyanígy, egymilliós értékesítés esetén.
És itt gondolkodtam el. Oké, hogy a cégnél baromi kedvezményesen lehet elvégezni ezt a kereskedelmi képzést, ami növelheti a fizetés összegét, és tök jó ez a KATA adózási lehetőség is, de ez nem az én pályám.
Szerda reggel ugyanis anya felvetette, hogy ha már ő visszautasított egy ajánlatot a régi munkahelyéről (bővül az üzlet - a főnök nyit még egy helyiséget, ahol lottózó lesz, illetve vegyi cuccokat árulnak majd, oda vesznek fel két embert, havi nyolcan-nyolvanpárezres fizetésért állítólag) próbáljam meg én. Adjam be az önéletrajzom, hátha alkalmaznak ott, és az itt van helyben, nem kell utazgatnom. (Btw, nem értem, miért van ennyire ellene, hogy Fehérvárra menjek... Az nem tetszik neki, hogy ott nem tud ellenőrizgetni?) És így elgondolkodtam... hogyha a lottózóban keresnék fixen havi nyolcvanat, és a Zepternél is annyi lenne a fizetésem (jó esetben, ha eladok annyi cuccot, hogy legalább ennyi meglegyen, de ez ugye korántsem garantált), akkor inkább a lottózót választom. Úgy legalább nem lesz lelkifurkám, amiért haszontalan szarokat sózok rá a szerencsétlenekre, aranyáron.
Eljött a péntek, teltek az órák... Mivel jó(?) szokásomhoz híven megint nem aludtam éjjel, napközben szundítottam el egy kicsit - fél négy felé a mobilom csörgésére ébredtem. Katalin volt, aki közölte, hogy szeretne gratulálni, mert a válaszaim és az önéletrajzom alapján bekerülhetek az exkluzív képzésbe, szóval csak akkor ír fel, ha tényleg megyek. Elvállaltam. Újra elmondta, amit szerdán a tájékoztatón: hogy a képzés öt napos lesz, és kilenctől nagyjából egy-két óráig tart majd, de személyes okok miatt hétfőn egykor kezdődik, és kb. hatig tart. Tudomásul vettem, és vártam a hétfőt...
Ami meg is érkezett. A deles vonattal bementem a városba, egyre odaértem az irodába, ahol rögvest ki is kellett töltenem két papírt - arról szóltak, hogy ingyenes a képzés, vagy valami ilyesmi. :D
Ez után életem egyik legbrutálisabb délutánja következett. Az hagyján, hogy a nőci, aki a tréninget tartotta, azzal kezdett, hogy az üzleti életben dolgozunk, elvárt az üzleti megjelenés, tehát lányoknak csinosan kell öltözni, a fiúknak öltöny-nyakkendő, farmert meg ne lásson! Na mondom, ez szép lesz... Az az egy szem kosztümöm van, amiben érettségiztem annakidején. :'D Egész délután körmölni kellett (megjegyzem, tök feleslegesen, mert kedden megkaptuk a komplett anyagot nyomtatva -_-" ), és órákon át azt hallgattam, hogy milyen csodálatos a Bioptron fényterápiás rendszer.
Közben egyfolytában azzal küzdöttem, hogy ne üljön ki az arcomra túl nyilvánvalóan a "WTF?!" kifejezés. Ezek komolyan gondolják, hogy beveszem ezt a maszlagot? "Gyógyító fény", na persze... Mi a pöcsömnek néznek engem, páfránynak, hogy fotoszintetizáljak? Ha engem kérdeztek, ez az egész egy szar.
És ezért vonakodtam elvállalni ezt az állást; ezért voltak kétségeim már a tájékoztató után. Én a szociális munkát választottam magamnak hivatásul, és nem is véletlenül. Segíteni akarok az embereknek. Hogy tukmálhatnék rájuk tiszta lelkiismerettel egy félmilliós (illetve drágább) szart, amiről azt gondolom, hogy totál pénzkidobás, és semmit nem ér, miközben válság van, és szinte mindenki a túlélésért küzd?
Ráadásul ehhez az kell, hogy nagydumás legyen az ember. Nem a terméket kell eladni, hanem magadat. Az meg nekem nem megy túl jól.
A kedd is nagyjából úgy telt, mint a hétfő: hallgattuk, hogy milyen csodás találmány a Bioptron lámpa. (Haha.) Szerdán jött az izgalmas rész: a fizetések.
Elmagyarázták, hogyan működik ez a jutalékos, pontos rendszer a Zepternél, és hát mit mondjak? Nem voltam lenyűgözve.
Úgy, hogy nincs kereskedelmi végzettségem, és nem vagyok számlaképes egyéni vállalkozó, nyolcvanezret keresnék egy hónapban, ha egymillió forint értékben sikerül eladnom. Ha lenne egyénim, és kerós papírom, négyszázezer fölött lenne a bérem, ugyanígy, egymilliós értékesítés esetén.
És itt gondolkodtam el. Oké, hogy a cégnél baromi kedvezményesen lehet elvégezni ezt a kereskedelmi képzést, ami növelheti a fizetés összegét, és tök jó ez a KATA adózási lehetőség is, de ez nem az én pályám.
Szerda reggel ugyanis anya felvetette, hogy ha már ő visszautasított egy ajánlatot a régi munkahelyéről (bővül az üzlet - a főnök nyit még egy helyiséget, ahol lottózó lesz, illetve vegyi cuccokat árulnak majd, oda vesznek fel két embert, havi nyolcan-nyolvanpárezres fizetésért állítólag) próbáljam meg én. Adjam be az önéletrajzom, hátha alkalmaznak ott, és az itt van helyben, nem kell utazgatnom. (Btw, nem értem, miért van ennyire ellene, hogy Fehérvárra menjek... Az nem tetszik neki, hogy ott nem tud ellenőrizgetni?) És így elgondolkodtam... hogyha a lottózóban keresnék fixen havi nyolcvanat, és a Zepternél is annyi lenne a fizetésem (jó esetben, ha eladok annyi cuccot, hogy legalább ennyi meglegyen, de ez ugye korántsem garantált), akkor inkább a lottózót választom. Úgy legalább nem lesz lelkifurkám, amiért haszontalan szarokat sózok rá a szerencsétlenekre, aranyáron.
És a képzésen, míg a fizetésekkel kapcsolatos tudnivalókat ismertette a nyanya, azzal büszkélkedett, hogy egyszer egy idős, beteg néni kinyitotta a szekrényét, ami tele volt bundákkal és drága, márkás kiegészítőkkel, és azt mondta neki, hogy vigyen, amit csak akar, mert csak feleannyi pénze van, mint amennyi kellene, de neki mindenképp szüksége van egy lámpára és egy levegőtisztítóra. És ő elvette a pénzt, és egyet a bundák közül.
Erre azért felforrant bennem a szociális munkás. Mégis miféle utolsó gusztustalan szemétláda képes elvenni egy idős, beteg néninek az utolsó forintjait és az emlékeit? És ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy ha én onnan aznap hazamegyek, többet nem megyek vissza. Azok alapján, amiket a kedves oktatónk mesélt, hogy ő milyen jól keres, meg mennyire dől neki a della, nem hiszem, hogy egy kisnyugdíjas utolsó fillérjeire lett volna szüksége, hogy éhen ne haljon. Ez undorító.
Másnap (ez volt tegnap) egyébként is vizsgám volt tízkor, úgyhogy nem mentem már be oda, még elköszönni sem. Tudom, hogy úgy lett volna tiszta, ha a szerdai nap végén, vagy csütörtökön szólok, hogy nekem ez nem működik, de nem akartam magyarázkodni.
Egyébként a másik helyről, amit említettem, hogy szívesebben csinálnék, visszaírtak... Hétfő reggel küldtem el a jelentkezést, péntek este válaszoltak... Az egy cégvezető személyi titkárnőjének munkakörére meghirdetett állás, az volt a válaszban, hogy írjam már le, szerintem mi a dolga egy személyi asszisztensnek? Én csak tegnap este láttam az üzit, visszaírtam, hogy mikre gondolok, kíváncsi vagyok, jön-e reakció...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése